Childhood dreams fulfilled.

Itt az ideje, hogy kézbe vegyem a billentyűzetet és újabb szösszenetet írjak itteni, izgalmas életemről.

A hétvégén végre sikerült eljutnom vidékre, így kicsit jobban belekóstolva az igazi Kiwiföldébe. Bérelt verdával, hátizsákkal a csomagtartóban, alig pár óra alatt eljutottam egy volt aranybánya régióból kialakított nemzeti parkba.

Az odaút is már leírhatatlanul szép volt, pálmafás kertvárosokkal, óceánparton kígyózó főutakkal, és a hegyek között kanyargó szerpentinekkel. Tény, hogy 40 km/h-nál többel nem tudtam menni, hiszen annyi mindent kellett közben nézni. De hát ezért vagyok itt.

A világ tele van rengeteg gyönyörű látnivalóval, de azt hiszem Új-Zéland igazi egyediségét az adja, hogy annyi különböző csodálatos dolog van egy helyre betömörítve. Amaaaazing!!!

Az út kellemes volt, hiszen néhány száz méterenként vagy néhány kilométerenként tuti volt egy megállóhely, mintha tudnák, hogy "igen, túristák, nektek itt meg kell állnotok". És én, mint jó túrista, bizony mindenütt megálltam, hol a kagylókkal borított partot érintő, tükörsima, sekély tengervizet fotózni, hol pedig csak szimplán gyönyörködni a környező dombcsúcsokban, melyek mindegyike valaha egy dühödt vulkán volt. 

Karangahake Gorge. Nos ez az a bizonyos ex-aranybánya. Telis tele elhagyott barlangokkal, vadregényes Jurassic Parkba illő dzsungelekkel, kalandfilmekben látott függőhidakkal. Egy ilyen helyen élmény sátrazni. Igaz csak úgy a vadonban nem szabad felverni a házunkat, de 6 NZD fejében (önkéntes alapon), kipakolhatunk egy arra kijelölt helyen, és élvezhetjük nomád életet. Patakban fürdés, és csillagos ég a barátságos bocik társaságában.



És persze másnap irány az óceán. Végre láthattam hatalmas hullámokat (nem ritkán 4-5 métereseket is), szörföző embereket, és lenyűgöző sziklaszirteket.

Igaz, az esti alvás kocsiban zajlott le, mivel nem nagyon volt olcsó kemping a környéken. De nem bántam meg a parkoló egy sziklaszirtre épült, ahonnan tökéletes panoráma nyílt a környező szigetekre és a végtelen óceánra. Ezt megfejelve, a fényszennyezés hiányában, tökéletesen látszott egész éjszaka a tejútrendszer. Én azt mondom, ezért érdemes élni!
Reggel felébredvén korgó nyomorral jöttem rá, hogy az éjszaka kinnfelejtett kolbászkát valami helyi vadállat lenyúlta, de  nem érdekelt igazán, rohantam a kilátórészbe, hogy megcsodáljam a napfelkeltét.

Az előző napi túrát, és a nehéz éjszakát a homokos tengerparton, illetve magamat a hatalmas hullámokba belevetve töltöttem. Tanulmányoztam a helyi szörfös gyerekek technikáját, hogy legközelebb már én is közöttük tehessem meg első szárnypróbálgatásaimat.

Végül este hazavezetés, és készülés az állásinterjúra.
Igen, eljutottam az első szakmai interjúmig. És igen, sikerrel vettem az első akadályt. Tegnap mire hazaértem az elbeszélgetésről, már hívott is a közvetítő, hogy jól sikerült az első kör, és jövőhéten jön a következő, hogy kipróbálják a programozói képességemet is. Ha ezen is túl esek, akkor valószínűleg enyém a meló, és végre elindulok a stabilizálódás útján.


Dióhéjban ennyi lett volna. Szokásomhoz híven megint készítettem egy kis videóösszeállítást. Jó szórakozást!

Sweet as New Zealand!