Már egy hónapja a cégnél vagyok... te jó isten, már több mint 3 hónapja élek Új-Zélandon. Úgy pörögnek a napok, hogy alig tudom felfogni.
Épül a szociális háló, igaz lassan, de biztosan. Milánnak hála megismertem néhány kedves magyart, és a cégnek hála pedig pár kedves nemzetközi figurát.
A szokásosnak mondható, ám mégis minden alkalommal felemelő tengerparti séta mellett, ma sor került egy kis túrára. Egészen pontosan öt french fries-val (én csak így hívom a kedves kis francia különítményt). Remek túra volt a jungelben, ahol hatalmas kauri fákat csodálhattunk meg. Van, amelyik már 1000 éves!
Bár ma alkalmam volt rengeteg franciát tanulni, azért megkímélt a csapat, és elég gyakran váltottak angol nyelvre. :) Szóval sokat mulattunk menet közben. Végül annyira belejöttünk, hogy még az óceánpartra is kimentünk egy beszélgetős sétára.
Sokszor elgondolkozom, hogy én most tényleg itt vagyok? Ez most tényleg komoly?
És rá kell, hogy jöjjek... Igen, ez most tényleg komoly. Felemelő látvány, ahogy a méretes hullámok összeomlanak a szemem láttára, vagy ahogy belépek a hatalmas barlang száján, mely termetességével látványos díszt képez a széles parton.
Mint már korábban említettem, beköszöntött a tél. És bár jó meleg van nappal, néha rövidujjús idő, azért mindennapossá vált a kiszámíthatatlan időjárás, van hogy óránként vált a jégeső, égzengés, verőfényes napsütés, szivárványt vető esőfátyol, vagy akár egy szimpla trópusi hurrikánka. :)
Ez utóbbiról a mostani pénteken készítettem is egy kis bizonyítékot. Zárásképp vessetek rá egy pillantást, ha érdekel Új-Zéland egy kevésbé népszerű arca. :) Hozzáteszem !fél órával! a vihar előtt egy darab felhő nem volt az égen.
Sweet as New Zealand!
No comments:
Post a Comment